A terhesség bekövetkeztével, szinte automatikusan egyből be is indul az aggodalmaskodás, a féltés és a bizonytalanság. Sajnos ma már egyáltalán nem egy természetes folyamat terhesnek lenni, sokkal inkább jár ez rengeteg felesleges feszültséggel és bizonytalansággal. A baba megszületésével ez az érzés csak egyre jobban növekszik és anyaként folyamatosan csak az kattog bennünk, hogy vajon jó anya vagyok-e?
Anyaként, főleg az első gyereknél, túlreagálunk nagyon sok mindent és bizony elég kritikusan és bírálóan szemléljük önmagunkat. Folyamatosan arra ösztönözzük magunkat, hogy olyan elvárásoknak tegyünk eleget, amelyeket mások, esetleg a társadalom vetít ki ránk. És ilyenkor akarva akaratlanul is gyakran kérdezzük meg önmagunktól: Vajon mit csinálok rosszul? Miben tévedek?
Én, bevallom, nagyon izgulós és aggodalmaskodó anya vagyok, aki bizony sokat kételkedik önmagában és kérdőjelezi meg cselekedeteinek helyességét és jogosultságát. Gyakran hibáztatom magam olyan dolgokért is, amelyeket nem én kontrollálok, de még csak változtatni sem tudok rajta. Anyaként szerintem nagyon magasra tesszük a mércét, és azon felül, hogy gyermekeinknek a legjobbat akarjuk nyújtani, talán kicsit bele is roskadunk ebbe a feladatba. Mert valljuk be őszintén, hogy képtelenség minden téren a tökéleteset nyújtani és közben kiegyensúlyozottnak lenni.
A „babázás” legelején engem a legjobban, azok a szakirodalmi vagy tanácsadói gyereknevelési könyvek bizonytalanítottak el, amelyekben egyáltalán nem ismertem rá az én gyerekemre. Úgy éreztem ezekben a könyvekben csak minta gyerekekről van szó, akiket nem igazán véltem megtalálni a környezetemben vagy a baráti körömben.
A sok ellentmondásos tanácsadás sem segít valami sokat, mert egyértelmű, hogy mindenki csak a saját szemszögéből látja a dolgokat és ezeket nehéz más gyerekére rávetíteni.
Pont ezért, a könyvekből való tudás meg az ellentmondásos tanácsadások gyakran csak az elménkre hatnak, és ritkán értünk ezzel egyet. Ilyenkor gyakran úgy tűnik, hogy mindenki tudja és meg is mondja a tutit a gyerekneveléssel kapcsolatban, csak kevesen segítenek.
A játszótéren vagy egy orvosi rendelőben mindenki osztogatja a maga jól bevált tanácsát, de ez nem biztos, hogy univerzálisan minden gyereknél és családban meg is valósítható.
Én például, rengeteget küzdöttem a gyerekem altatásával, alvási szokásaival és alvási ciklusaival. Ez mai napig is így van, pedig lassan már 4 éves lesz a kisfiam. Aludtam már vele egy szobában, aludt már külön a kiságyában, aludt már velünk a szülői ágyban és velünk a hálószobánkban is egy matracon az ágyunk mellett.
Már csak az alvás és altatás téma körül tengernyi vélemény és praktika van, és egyik sem univerzálisan és kategorikus jó vagy rossz.
Hiába mondja meg az orvos, a barátnő, a nagymama hogyan kell mindezt jól csinálni, mert egyet mond az ész és másat a szív. Ezért ilyenkor a legjobb, ha arra hallgatunk amit a szívünk diktál, amit ösztönből jónak érzünk. Mi anyák sajnos hajlamosak vagyunk a megérzéseinket a háttérbe szorítani, csak azért mert valaki azt mondta, hogy ezt vagy amazt tegyük. Ez pedig egyik alapvető forrása az önbizalom hiányának és a bizonytalanságnak.
Minden cselekedetünket a gyerek érdeke irányítja, ezzel pedig gyakran önmagunkat helyezzük háttérbe és vonunk meg magunktól dolgokat.
Ahogyan nő a gyerek úgy vele együtt növekszik az aggodalmaskodás és a bizonytalanság. Nincsenek tuti jól bevált receptek, nincs kategorikus fehér vagy fekete, a gyereknevelés tele van megannyi szürke árnyalattal és kihívással.
Nehéz elfogadni azt a tényt, hogy anyaként csak egy bizonyos mértékig tudjuk befolyásolni és csiszolgatni gyerekeink személyiségét, a legtöbb dolog adott. Nehéz levetkőzni a kimondott vagy kimondatlan elvárásokat és közben elengedni azt, ami nem befolyásolható és bízni abban, hogy „jól nevelünk”. Hatalmas, nehéz és időigényes feladat ez, a gyereknevelés legnehezebb próbatétele.
Én gyakran veszem észre magamon azt, hogy a gyerekem egy tükröt állít elém, amivel pont azt mutatja meg nekem, hogy én miben fejlődhetnék és változhatnék, ahhoz, hogy ezzel neki is példát tudjak mutatni. Csak úgy várhatom el a gyerekemtől, hogy nyugodtabb és türelmesebb legyen, ha ezeket a dolgokat először önmagamban is a helyére teszem.
Az önostorozás tárgya mindig az hogy vajon mit csinálhatok rosszul. Szerintem észérvekkel nehéz erre a kérdésre választ adni, mert az csak még több csalódottságot és bizonytalanságot szül.
Az elvárásainkat nem más anyukákhoz vagy más gyerekekhez kell viszonyítani, teljesen helytelen ebből egyfajta teljesítményt csinálni.
Tökéletes anyukák és tökéletes gyerekek már pedig nincsenek! Épp ezért szükségtelenül készítjük ki magunkat, mikor folyamatosan azon rágódunk, hogy vajon mit rontunk el. Hát persze, hogy tévedünk és követünk el hibákat, hiszen anya is csak egy ember. A tökéletesség hajszolása csak rombolja önbizalmunkat és felesleges bizonytalanságot szül.
Nehéz távol tartani a bizonytalanságot és a kétségeket, de ez csak akkor működik, ha megtanulunk elengedni bizony dolgokat és teljes lélekjelenléttel nevelni gyerekeinket. Senki nem mondta azt, hogy ez egy könnyű feladat lesz, de törődéssel, odaadással és szeretettel, sokat tévedni nem lehet.
Élethosszig tartó feladat ez, megannyi nehézséggel és buktatóval, de ez is egy lehetőség a fejlődésre, tanulásra és az önismeretre.