Az idei november 1. számomra egy egészen különleges nap volt. Én ezen a napon az életet ünnepeltem. Sok embert, családtagot és ismerőst veszítettem már el, és ezt az űrt nehezen pótolja bármi is. De én úgy döntöttem, hogy ezen a napon megpróbálok minden egyes szép és jó dologra odafigyelni. Azt akartam, hogy ez a nap különleges legyen.
Mint minden évben, ebben az évben is temetőkben jártam november 1-jén. Nem szeretek temetőkbe járni, és nem azért mert bármilyen jellegű félelem vagy visszatartás lenne bennem, hanem azért mert nem szeretek a halálra koncentrálni. Ma már sokkal jobban szeretek az élettel foglalkozni.
Mai társadalmunkban egyre inkább tabu témává válik a halál, nagyon elbizonytalanodunk ha erről van szó, tele vagyunk félelmekkel, aggodalommal, bizonytalansággal és kérdésekkel. És szerintem ez azért van így, mert nem a halállal van valójában gondunk, hanem az élettel. Nem attól félünk, hogy meg fogunk halni, hanem attól, hogy előtte még csak nem is igazán éltünk.
Az idén én azonban egészen másképp közelítettem meg a temetőt, és miközben jártam a sírok között, elhelyeztem a virágokat és mécseseket gyújtottam, arra gondoltam, mennyire jó is, hogy én élek. Ott a sok sír között, ahol azt gondolná az ember, hogy minden véget ért, nem is igazán van értelme az életnek, én ott éreztem először azt, hogy mennyire szép is lehet az élet.
A sírok között járva, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi minden van ebben az életben, amiről lemaradunk, mert nem nyitjuk ki szemeinket. Egy egész életet úgy élünk le, hogy azt gondoljuk, még van esélyünk, még van időnk, még van lehetőségünk megváltoztatni bármit is az életünkben.
Én nagyon sok ideig a „MAJD”-nak éltem. Majd ha befejezem az egyetemet, majd ha férjhez megyek, majd ha megszületik a gyerekem, majd ha nagyobb lesz a gyerekem, majd ha eljön a hétvége, majd ha szabadságon leszek…és így a listám soha nem ért véget.
Sokszor szoktam azt mondani, hogy én évekig habzsoltam az életet. Folyamatosan hajtottam, dolgoztam, mentem, futottam, csináltam megállás nélkül…mindezt azért, hogy MAJD egyszer más legyen minden.
Annyira fontos volt számomra a valamihez/valakihez való hozzátartozás és a semmiről való le nem maradás, hogy elfelejtettem a pillanatnak élni. És sajnos csak akkor döbbentem rá erre, mikor az élet közbeszólt és 31 évesen az utcán sétálva megéltem életem első pánikrohamát. Akkor még nem tudtam mi történik velem, még csak nevén sem tudtam nevezni azt amit akkor éreztem, de tudtam, hogy innentől kezdve már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Ez a nap számomra egy gyásznap, ugyanakkor egy fordulópont is az életemben. Azóta már 2 év is eltelt, két nagyon kemény és nehéz év. Olyan mélyre süllyedtem, annyira kilátástalannak láttam a helyzetemet, hogy sokszor nehéz volt élni.
Foggal-körömmel, kézzel-lábbal, szívvel-szájjal küzdöttem azért, hogy élni tudjak. És mikor ezt elértem, akkor eldöntöttem, hogy innentől kezdve már semmi sem állíthat meg. Eddig sikereket, célokat, eredményeket, elismeréseket gyűjtöttem, most már élményeket és pillanatokat. Az egykori CÉLORIENTÁLTSÁGom átváltozott ÉLMÉNYORIENTÁLTSÁGgá.
Eddig féltve őriztem azt a titkomat, hogy pánik rohamokkal és szülés utáni depresszióban szenvedtem, de ma már megkönnyebbülve tudok erről beszélni.
Ma már szabad vagyok arra, hogy pontosan az legyek, aki vagyok!
És ez a szabadság, életerőt, életkedvet, kreativitást, energiát és megnyugvást hoz nekem.
Ezért volt olyan különleges számomra az idei halottak napja, mert elbúcsúztam a régi halott énemtől és felszínre engedtem az új énemet, Tudom, hogy ez nagyon közhelyesen hangzik, de egy fiatal édesanyának, aki a pánikrohamoktól teljesen befedve, még a pékségig sem mert elmenni, mert annyira félt és rettegett, ez a változás mindent jelent.
A pánikrohamok és a szorongás tanítottak meg PADLÓGÁZZAL ÉLNI. Mert elvégre is mi veszteni valóm van? Semmi!!!
Saját korlátozásom és félelmeim miatt, már eddig is túl sokat veszítettem. A padlógázzal élés új életértelmet ad mindennek. Ma már teljesen el tudok merülni a kisfiammal való játszásban, teljesen átadom magam a vele való hancúrozásnak, felszabadultan indulok el bárhova és meglátom a szépet mindenben. Nem megy ez ám mindennap olyan könnyen, sőt, de minden nap emlékeztetem magam a gyakorlásra. Gyakorlom a boldogságot, a békét, az elengedést, a megbocsátást és a padlógázzal való élést. Az a jó ebben, hogy nem nekem kell már mindent irányítanom, hanem rábízhatom magam saját ösztöneimre és képességeimre. Mert úgy, ahogy képes voltam önmagamat meggyógyítani, úgy arra is képes vagyok, hogy padlógázzal éljem az életemet.
Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem félek, vagy nincsenek benne kételyek és bizonytalanságok, de hajt az életerő és az életkedv.
Jó dolog padlógázzal élni…kipróbálni új dolgokat, szembenézni félelmeimmel, kezdeményezni egy új barátságot, élvezni az életet, kibontakozni anyaként, fejlődni feleség és nőként. Számomra ezek mind-mind új dolgok, amiket most tanulok meg. De nagyon élvezem és szeretném életem hátralévő éveit így leélni.
Padlógázzal egészen a sírig!!!