Mai társadalmunkban, én személy szerint azt veszem észre, hogy nagyon nagy teher van az anyukák vállán. Egyre több és irreálisabb az elvárás velük szembe, miközben egyre több a szorongó, bizonytalan és elveszett anyuka.
A média, az internet, a közösségi felületek tele vannak olyan bejegyzésekkel, amiből úgy tűnhet, hogy az anyasággal együtt, automatikusan vele jár a szupererő képesség is. Nem elég az, hogy a filmek már csak arról szólnak, hogy egy-egy főhős milyen szuper képességekkel rendelkezik, de én úgy látom, hogy ez már az anyáknál is egy bevált vagy elvárt dologgá alakul.
Divatos, menő és trendi dolog Szuperanyának lenni. Ezt látjuk, olvassuk és halljuk nap mint nap.
A Szuperanya az, akinek a gyereknevelés mindig is egyértelmű dolog volt, aki mindent tud, akinek a legtökéletesebben nevelt gyereke van, aki maga a higgadt kiegyensúlyozottság, akinek semmi gondja és panasza nincs, aki minden nap tökéletesen sminkelt és öltözött…vagyis egyszerűen ő maga a tökéletesség. Neki nem jelent gondot egy hisztis és dacos gyerek, számára teljesen kivitelezhető az, hogy minden nap rajta legyen a tökéletes smink, minden nap a legújabb divat szerint öltözik, napi szinten meg tudja oldani az énidőt, a gyerekei mindent a nagykönyv szerint csinálnak. Hát igen, nehéz az ilyen szuperanyákkal felvenni a harcot.
Gondolom, a szíve mélyén minden anya szeretne ezzel a címmel azonosulni, de valljuk be őszintén, ez ritkán fedi le a valóságot.
Én NEM vagyok SZUPERANYA! Bármennyire is sokszor elbizonytalanodom és kialakítok magamban egy képet arról, hogy milyennek kellene lennem, ez a legtöbbször nem jön össze. És ez csak még több frusztráltságot, dühöt és tehetetlenséget szül.
Tévedésbe ne essünk, én is felnézek és példaképnek tartok nagyon sok anyukát, de számomra ők nem tartoznak a Szuperanya kategóriába. Ők azok az anyák, akik sallangmentesen, spontán, beállítások nélkül mutatják meg életüket gyerekeikkel. Ők azok az anyukák, akik nyíltan, őszintén és empatikusan beszélnek az anyaság szépségeiről, de megannyi buktatóiról és nehézségeiről is. Én velük tudok a legjobban azonosulni.
Persze szülés előtt bennem is megvolt az a kép, hogy én milyen anya szeretnék lenni. Megígértem magamnak, sőt le is írtam, hogy én aztán minden nap szánok időt magamra, nem kerül háttérbe a szerető feleség szerepem, vigyázni fogok a külsőmre, példakép leszek mások számára…nagyon hosszú listát alakítottam ki magamban arról, hogy milyen az, amikor anya is és a baba is tökéletes.
Hát elmondom, ez bizony nem jött össze. És azért nem, mert görcsösen ragaszkodtam egy olyan idealizált képhez, ami számomra nem egyezett össze a valósággal.
Sokat dolgoztam ezen a tulajdonságomon, addig míg el tudtam fogadni azt, hogy én bizony nem vagyok egy szuperanya.
Gyakran elmegy a türelmem és néha rossz döntéseket hozok. Nem minden nap van kedvem már a tizedik várat is megépíteni. Imádom az olyan napokat mikor egész nap csak egy pizsama van rajtam, és csak estére veszem észre azt, hogy ma még csak meg sem fésülködtem.
Igen, nem mindig eszünk egészséges főtt ételt, van az úgy, hogy rendelünk vagy egy gyorsétteremben kötünk ki. Vannak napok, mikor a sok munka és teendő miatt, alig jut pár perc a férjemmel töltött időre, örülünk ha a nap végén, lefeküdt a gyerek, és mi is aludni tudunk.
Sok minden nem vagyok, ami miatt szerintem nem én nyerném el a szuperanya díjat. Pedig jó dolog szuperanyának lenni, amennyiben ezt a fogalmat minden egyes anyuka, saját tartalommal és értékkel tölti meg. A rengeteg szakkönyv, blog és film nagyon sok tanácsot és segítséget tud nyújtani abban, hogy hogyan váljunk szuperanyákká. Mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse azt, hogy számára mit is jelent szuperaynának lenni.
Nem tartom magam szuperanyának és nem is tudok ezzel azonosulni. De egy dolog biztos, sok olyan szuperképességem van, mióta édesanya vagyok, ami által igazi anyává váltam.
Tudok egyszerre főzni és várat építeni. Tudok egyszerre ruhákat teríteni és mesélni a kisfiamnak. Csupasz lelkemet és legtitkosabb érzelmeimet is meg tudom mutatni a gyerekemnek. Tudok tévedni és hibázni, és ezért bocsánatot kérni a gyerekemtől. Tudok vele órákat hancúrozni és összebújni, akkor is ha nagyon fáradt vagyok. Tudok vele, neki, érte örülni, rajongani és lelkesedni. Tudok érte élni és a legvégsőkig harcolni. Tudok neki példát mutatni és elkísérni őt az önállósodás útján.
Nem vagyok szuperanya. A külsőségek, sokszor nem azt tükrözik vissza ami a valóság. Megtanultam elfogadni olyan érzéseket és gondolatokat, amelyektől előtte rosszanyának éreztem magam.
Ma már elfogadom azt, ha néha a hálaérzet helyett csak kimerültséget, idegességet és türelmetlenséget érzek. Elfogadom azt, hogy néha a napi kétszeri fogmosás csak egyszeri jön össze. Elfogadom azt, hogy az én gyerekem nem alszik este 7 és 8 között, bármennyire is szeretném ezt. Elfogadom azt, hogy gyakran elmarad az én- vagy mi idő. Elfogadom azt, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban nincsenek kőbevésett szabályok.
Megtanultam és elfogadtam az új szerepeket. A gyerek érkezésével, elkerülhetetlen módon, a párkapcsolat is megváltozik. Szorosabb és erősebb lett a minket összekötő kapocs, de kevesebb a minőségi idő.
És a legfontosabb, őszinte vagyok. Nem az érdekel, hogy másoknak bizonyítsam be az én tuti anyai receptem, hanem hogy őszinte legyek önmagamhoz. Őszinte vagyok saját képességeimmel és korlátaimmal kapcsolatban, ami a gyereknevelést illeti. Ha nem megy valami, segítséget kérek. Ha elrontok valamit, tanulok a hibáimból és helyrehozom.
NEM vagyok SZUPERANYA, és ettől nagyon jól érzem magam. Minden úgy van rendbe az életemben, ahogy annak lennie kell. Az egyetlen dolog amitől ÉN szuperanyának érzem magam, az a kisfiam, akinek ölelésétől, mosolyától és nevetésétől szuperanyának érzem magam.