Évekig bujkáltam és nem mertem kiállni. Annak ellenére, hogy a mai világban már mindenki fent van valamilyen közösségi felületen, számomra mindez nagyon idegen volt mindeddig. Valósággal rettegtem minden ilyen felülettől, ahol önmagamat kellett volna mutassam, jobb volt a háttérben maradni.
Úgy éreztem, hogy azzal, ha fölteszek egy képet vagy néhány sort magamról, akkor már teljesen kiszolgáltatott és védtelen leszek.
A szorongás és a pánikrohamok azonban egy újabb feladatot adtak nekem…kiállni a színpadra. Ezt én így szeretem nevezni, ugyanis évekig csak a színpad mögül figyeltem a dolgokat, ügyesen húzogattam a függönyöket és néztem mások hogyan érvényesülnek és lépnek színpadra. Számomra biztonságosabb volt a függöny mögött maradni és nem kilépni a reflektorfénybe.
Azáltal, hogy kb. 1,5-2 éve megéltem az első pánikrohamomat, ez az érzés csak még jobban erősödött. Már nem csak a függöny mögül figyeltem az eseményeket, hanem lassan-lassan már oda se mertem elbújni. Ma már, visszatekintve ezekre a hónapokra, úgy tűnik, mintha egy maszkot hordtam volna.
Nem egy olyan maszkot, ami mást mutat belőlem, mint ami én vagyok, hanem egy olyan maszkot ami teljesen eltakar, láthatatlanná tesz.
A pánikrohamok valójában arra hívták fel a figyelmemet, hogy többé nem bújhatok a maszk mögé. Erre elég hamar rájöttem, csakhogy ezt meg is valósítani, már sokkal nehezebb volt.
Ezért döntöttem úgy, hogy lassan-lassan megpróbálom levetkőzni gátlásaimat és félelmeimet, és megmutatom magamat. Ennek a legelső fokozata az volt, amikor önmagammal kellett szembesüljek, mindazzal a sok teherrel, amit évekig cipeltem a htátamon. Ez volt a legnehezebb és a legfájdalmasabb. Én is, mint mindenki más, mindig arra törekedtem, hogy másoknak megfeleljek, beálljak a sorba, odatartozzak. De mikor mindez már túl sok lett, akkor az élet közbeszólt és vonalat húzott. Mikor azt gondoltam, hogy már minden rendbe van, akkor kezdtem el igazán félni, szorongani és pánikolni.
Most azt szeretném leírni, hogyan néztem én szembe a félelmeimmel és a szorongással.
1. lépés: Ismerd meg önmagadat!
Tudom mennyire közhelyes ez a mondat, de enélkül tényleg semmi nem működik. Én csak úgy tudtam megszabadulni a félelmeimtől, hogy el kezdtem önmagamat vizsgálni. Felsoroltam az összes negatív tulajdonságomat, mindazt amit utálok magamban, mindazt amitől szabadulni szerettem volna. Sokáig csak megfigyeltem ezeket a tulajdonságokat magamon, figyeltem mások hogyan reagálnak erre és, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőlem. És egy idő után, mikor már szembe mertem nézni önmagammal és minden egyes rossznak vélt tulajdonságommal, akkor ébredtem rá, hogy közelről nézve már nem is olyan félelmetesek. Ekkor éreztem először azt, hogy megkönnyebbülök. Már nem féltem attól, hogy mások mit gondolnak rólam. Arra jöttem rá, hogy ha bizonyos tulajdonságaimon, már úgysem tudok változtatni, akkor a legjobb amit tehetek, ha elfogadom őket.
2. lépés: Tanulj meg együtt élni önmagaddal!
Ez a lépés már könnyebb volt, mivel rájöttem, hogyha közelebbről nézem meg önmagamat, akkor már nincs mitől félnem. Megengedtem magamnak, hogy olyan legyek amilyen vagyok. Rájöttem, hogy az ellenkezés, csak még nagyobb ellenállást szül, ezért felvállaltam először még csak önmagam előtt, később már mások előtt is, hogy ki és mi vagyok. És ez volt a fordulópont a pánikbetegségemnél. Ahogy abbahagytam a harcot, az ellenkezést, a védekezést, a támadást, mintha a félelemnek már nem is lettem volna olyan érdekes. A félelem elveszítette az irántam való érdeklődését. És volt ez első nyert ügyem a szorongással és a pánikkal szemben.
3. lépés: Engedd szabadjára érzéseidet és gondolataidat!
Talán ez a legélvezetesebb és a legkönnyebb lépése ennek az útnak. Én itt már nagyon megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy ha a legrosszabbal is szembemertem nézni, akkor innentől kezdve már sétagalopp lesz az utam. Persze nem mindig alakul ez így, mert ezen az úton még rengeteg tanulnivalóm van, de az alap már megvan. Kevesebb félelemmel és szorongással, könnyebb lett az életem és el kezdtem mindenben a szépet és a jót keresni. Sokkal intenzívebben éltem meg egy sétát a férjemmel, egy hancúrozást a gyerekemmel vagy csak egyszerűen egy csendes pihenőt önmagammal. El kezdtem jól érezni magam a bőrömben.
Sokan ma már azt mondják rám, hogy magabiztosabb, céltudatosabb, erősebb lettem. Én ezt nem épp így látom. Inkább azt látom, hogy letisztultabb, egyszerűbb és könnyebb lettem.
Helyére került a fejem…ez a kedvenc mondatom önmagamról és az utamról. A legmélyebb pontokig leástam, hogy minden koszt, mocskot, szégyent, megbánást, fájdalmat kitisztítsak és felszínre hozzak.
És mikor felszínre hoztam, már készen álltam arra, hogy megmutassam magam.
Számomra ez egy óriási lépés! Önmagamat mutatom, egy személyes képet teszek fel önmagamról egy olyan közösségi felületre, amit eddig még soha nem tettem meg. És ezt azért teszem meg, mert még mindig tanítom önmagamat. Hogy mire? Arra, hogy kiálljak a színpadra, hagyjam abba a függönyök húzogatását és vegyem le a maszkot.
Hát tessék leveszem a maszkot! Ez vagyok ÉN!!!