A „Félelem vagy szorongás” 1. részében már elmeséltem azt, hogy milyen volt az első találkozásom ezzel a nagy ellenséggel. Ennek a folyamatnak a folytatását írom meg most, ami kicsit sem szép vagy egyszerű, inkább rémisztő és fájdalmas.
Az első olyan éjszaka után, miután rám tört egy erős félelem és szorongás, nehéz volt úgy tovább menni, mintha semmi se történt volna. Hamar ráéreztem arra, hogy ez nem egy normális állapot, ezért elkezdtünk a férjemmel arról beszélni, hogy milyen úton tudnánk ezt megoldani. Nagyon ismeretlen és felfoghatatlan volt ez még akkor számomra, még csak nem is sejtettem, hogy ennek milyen komoly következményei lesznek később.
A félelem, mint átmeneti állapot
Mivel úgy gondoltam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ezért mindent arra fogtam, hogy kicsit kimerültem, kifáradtan a „babázásban”, ezért csak arra van szükségem, hogy jó nagyokat pihenjek, aludjak, feltöltekezzek és akkor minden rendbe jön. Igen ám, csak ezt nehéz volt elmondani és megértetni egy alig 1,5 éves gyerekkel, hogy anyának most egy kis szünetre van szüksége. Lehetetlen és elképzelhetetlen volt. Mert a gyerekemnek szüksége volt rám, nekem pedig nem volt kire hagyni a gyereket és kitől kérni segítséget. A férjem volt az egyetlen akire számíthattam. Ő egyre többet átvállalt a feladataimból, így én is egyre többször és gyakrabban pihentem le. A pihenés és az alvás fizikailag némi erőt adott, de az elmém és a lelkem semmit sem pihentek.
Kiégtem, burn-out, lelki kimerültség, ideg összeroppanás…bárhogyan is nevezem én ezt most meg, ennek megélése még ennél is durvább volt. Hiába a sok séta, a néhány órával több alvás, a férjemmel való hosszú beszélgetések, a félelem csak nem szűnt meg.
Így első megállónk egy családterapeutánál volt, akinek segítségével sikerült a pusztító tüzet eloltani és megmenekülni a romboló veszélytől. Találkozásaink során sikerült egy olyan „programot” átbeszélni és felállítani, ami által én úgy éreztem, hogy így már valamivel nyugodtabb és átláthatóbb lesz az életem.
Beszélgetéseink során a gyerek is velünk volt, családként beszéltük át azt, hogy hogyan tudnánk úgy együtt működni, hogy a terhek és feladatok megosztása egyikünk számára se legyen megterhelő vagy kimerítő. Sok stressztől és felesleges aggodalomtól sikerült megszabadulni, és egy újabb élethelyzetet kialakítani, amiben egyenlő családtagként tudtunk egymásra figyelni és egymást támogatni.
A félelem, mint fájdalmas döntések mozgató rugója
Nagyon nehezen és testi-lelki fájdalom árán, de elválasztottam a gyerekemet. Nem ezt akartam, de ezt kellett megtennem. Közel 1,5 éves koráig szoptattam, aminek áldását napi szinten átéltem, de elfogyott az erőm. És megadtam magam. Nem tudtam már tovább küzdeni.
Egy hétig egyedül aludtam a hálóban, szörnyű mellgyulladással küzdöttem és próbáltam elapasztani az anyatejet…Rengeteget sírtam ebben az időszakban, ez volt eddigi életem egyik legnehezebb próbatétele. Elengedtem…Elbúcsúztam…Beletörődtem…Mindenem fájt, a félelem pedig csak egyre mélyebbre ásta magát bennem. Tehetetlen, fáradt és kimerült voltam.
Bűntudattal, lelkiismeret furdalással és tehetetlenséggel küzdöttem meg nap mint nap. Tudta, érezte és látta a kis cseperedő gyermekem is, hogy anya fél. Így hát ő is elengedett…ő is elbúcsúzott…ő is beletörődött…
Elveszettnek és üresnek éreztem magam. Másfél év „babázás” után nem tudtam merre, nem tudtam mit kezdjek magammal és hogyan folytassam az életemet.
A félelem, mint menekülési útvonal
Ezért, nem hogy időt és teret adtam volna magamnak, hogy ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel foglalkozzak, nem, én inkább rögtön belevágtam magam egy újabb nagy projektbe.
Az elválasztás után már jobban aludtam a gyerekem, én is többet pihentem, kevesebb feladatom volt a gyerekkel, ezért úgy éreztem eljött az ideje egy újabb feladat és célkitűzés megvalósításának. Egy ideje már beszéltük és terveztük a férjemmel a költözést, ezért kezdeményezésemmel bele is vágtunk. Alig néhány hónap leforgása alatt, kertes családi házba költöztünk.
Probléma megoldva, gondoltam én. Újabb lefoglaltság, kihívó feladatok. Elterelés, ez volt az valójában.
Olyan lelkesen és energikusan vetettem bele magam ebbe az új projektbe, hogy megállíthatatlan voltam. Éjjel-nappal csak azon dolgoztunk, hogy mindent szépen kialakítsunk az új álom otthonunkban, én meg örültem annak, hogy nem kellett foglalkoznom a negatív gondolataimmal és a szorongó érzésekkel. A testemet kellőképpen lefárasztottam, az elmémet jól lefoglaltam, biztos voltam benne, hogy már nyoma sincs a félelemnek. De nagyot tévedtem!
Az álomház és a költözés meg is történt, önmagamat sikerült becsapni, hogy minden a legnagyobb rendben, de a félelem nálam sokkal ravaszabb és okosabb volt. Sunyin és türelmesen várt rám. A költözés után már nem volt kifogásom, már nem tudtam tovább menekülni…a félelem megállított. Akkor mikor úgy éreztem, hogy most már minden a helyére került, akkor tört rám újból a félelem. De itt már nem volt több kiút…Megtörtént, az amitől a legjobban féltem…itt már nem csak szorongtam vagy féltem, hanem pánikbeteg lettem. Tudtam és éreztem is ezt. Eddig csak hangulatingadozásnak, rossz kedvnek vagy stresszelt napnak neveztem, de többé már nem hazudhattam magamnak.
A félelem innentől már napi szinten az életem részévé vált, és mindenben megakadályozott…