Eddigi blogbejegyzéseimben csak felületesen érintettem ezt a témát. Most azonban úgy érzem, hogy eljött az ideje és készen állok arra, hogy leírjam szorongástörténetem különböző stádiumait és történéseit.
Közel 1,5-2 évig küzdöttem nagyon erős és durva szorongási félelmekkel, amelyek pánikrohamokká alakultak át. Mivel ez egy elég hosszú idő, ezért több részre osztom ennek elmesélését, vagyis több blogbejegyzés is lesz ezzel a témával kapcsolatban.
A félelem és én mint régi ismerősök
Az az igazság, hogy a félelem meg én, már évek óta ismerősök vagyunk. Persze ez egyáltalán nem egy olyan kapcsolat, amire én vágytam, ez sokkal inkább egy megterhelő és problémás kapcsolat. Egy olyan kapcsolat, amiben nem egyenlőek az ellenfelek és amelyben én nagyon sokat szenvedtem.
Mindig is egy szorongó ember voltam, gyerekként is nagyon sok mindentől féltem, felnőttként pedig a megfelelési és teljesítési kényszerem, csak még nagyobb félelmeket szült.
Sok ideig féltem a sötétségtől, a magasságtól, a zárt helyektől, orvosoktól és még megannyi más dologtól, ami szerintem teljesen normális, hiszen mindannyian szembesülünk ilyen félelmekkel. Ezekkel nincs is semmi baj, ugyanis ezek a félelmek felkészítik szervezetünket a menekülésre vagy a szembenézésre. Ugyanakkor növelik az adrenalinszintet, ami nagyban hozzájárul teljesítményünk fokozásához. Tehát ez a fajta félelem egy bizonyos szintig teljesen egészséges.
Ezek mind „jó félelmek”, ugyanis megvédenek minket, felkészítenek valamire vagy épp erőt és motivációt adnak. Az „üss vagy fuss”, „harcolj vagy menekülj” gyakran használt védekezési mechanizmusok, melyek által nekem is sikerült enyhíteni ezeket az érzéseket.
Ez jó sok évig működött nálam is, sőt nagyon sok félelmemtől teljesen meg is szabadultam, addig még édesanya nem lettem és megtapasztaltam mennyire törékeny is tud lenni az élet, és mennyi mindent tönkretesz az állandó félelem érzete.
Anyaság és félelem
Egy problémás terhesség után, miután 9 hónapon keresztül végig aggódtam gyerekem egészségéért és jólétéért, a sok félelem csak egyre jobban növekedett és érlelődött bennem.
És sok ideig felszínre se jött. És nem azért, mert a félelem túl gyenge, jelentéktelen vagy haszontalan lett volna, hanem azért mert nem tudott beférkőzni az életembe. De ő nem adta ám fel, addig bujkált bennem, míg végül rákényszerített arra, hogy szembenézzek vele.
Kezdő édesanyaként, akinek semmilyen segítsége nem volt a férjén kívül, se nagyszülők, se testvérek, se barátok vagy ismerősök, nagyon nehéz volt megküzdeni ezekkel a félelmekkel. Mert egy dolgot tutira megtanultam: a félelem nem válogat. A félelemnek teljesen mindegy hogy, egy édesanyáról, egy kamaszról, egy idősről, egy szakemberről vagy egy egyszerű munkásról van szó. Mindannyian érintettek vagyunk és lehetünk.
Én gyakran féltem mikor egyedül voltam otthon gyerekemmel és semmilyen segítségre sem számíthattam. Gyakran éreztem magam egyedül megannyi kérdésemmel, bizonytalanságommal és kimerültségemmel.
Nálam ez okozta a legnagyobb félelmet, hogy minden olyan bizonytalanná, kiszámíthatatlanná és félelmetessé vált, miután édesanya lettem. A nappalok teljesen kaotikusak voltak, megannyi feladattal és programmal. Az éjszakák rémisztőek voltak, mikor hónapokon át csak ordított a gyerekem és óránként ébredt fel. A más anyukákkal való találkozások vagy beszélgetések, gyakran csak még jobban emelték bennem a félelem szintjét, mikor úgy éreztem, hogy én kudarcot vallok, mert nálunk úgy tűnik, hogy semmi sem működik.
Sok mindentől féltem ebben az időszakban. Féltem attól, hogy a gyerekemet valamilyen rossz dolog éri, féltem attól, hogy én elrontok valamit és ártani fogok neki, féltem attól ha egyedül maradtam vele, féltem attól ha pár percig nem voltam mellette. Mindentől féltem!
De a legjobban önmagam elvesztésétől féltem. Az a rengeteg új információ, az új szerepe a sok feladat és tennivaló, annyira maga alá gyűrt engem, hogy én teljesen megfeledkeztem önmagamról, feladtam önmagamat és korábbi életemet. Akkor úgy gondoltam, hogy minden csak a gyerek körül kell, hogy forogjon, azt gondoltam, hogy majd ha nagyobb lesz, akkor lesz időm magamra, és a legnagyobbat abban tévedtem, hogy nem vettem komolyan félelmeimet és nem figyeltem fel rájuk.
Mert a sok éjszakázás, a sok szoptatással eltöltött órák, a háztartás és még megannyi feladat nem hagyott arra helyet és időt, hogy önmagamra is figyeljek. Közben a félelem persze minden egyes nap jelezte, hogy ezt nem sokáig fogom így bírni, de én nem vettem komolyan.
Én és a félelmeim első nagy találkozása
15-16 hónapos volt a gyerekem, mikor a félelem már nem bírt várni rám és az éjszaka kellős közepén, mikor egyedül ültem a sötét és csendes gyerekszobában, és aznap éjjel már ötödjére keltem fel, hogy megszoptassam a gyerekemet, na akkor szakadt el a fonal…és ezt szó szerint értem.
Mai napig is, 2 évvel az események után, még mindig tisztán emlékszem arra, ahogyan a kezemben tartottam gyerekemet, szoptattam őt, és a lelki és testi kimerültségtől tehetetlenül csak ott ültem a fotelban és egyszer csak elkezdtem megállíthatatlanul sírni. Így még soha azelőtt nem sírtam. Torkom szakadtából ordítottam, zokogva fuldokoltam és közben remegő kezekkel tartottam gyerekemet, és idegennek éreztem őt. Na ez volt a legfélelmetesebb. Mikor nem értettem, hogy került ez a gyerek a kezembe, nem emlékeztem az elmúlt 15-16 hónapra és nem tudtam, hogy én ki vagyok. Higgyétek el nekem, hogy ez tényleg megtörtént velem és nagyon ijesztő volt.
Az amikor a férjem átrohant a hálószobánkból, és engem ilyen állapotban ott talált a fotelban, mindent megváltoztatott. Percek teltek el úgy, hogy én csak ordítottam és üvöltöttem, ő pedig csak lebénulva figyelt engem és nem tudta, hogyan vegye ki a gyereket a kezemből. Mikor a férjem kivette a gyereket a kezemből, én akkor már a földön voltam, magzati pózban. Még mindig sírtam, de ez már másfajta sírás volt. Egy kiégett és kimerült édesanya kétségbeesett, reménytelen és fájdalommal teli sírása…ami egy egész éjszakán át tartott. Mai napig sem tudom, hogyan éltük túl azt az éjszakát, annyit tudok, hogy reggelre már mindhárman tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. Mert anélkül, hogy észrevettük volna, a félelem teljesen beköltözött az életünkbe és sok mindent elpusztított.
A félelem innentől kezdve már nem csak az ismerősöm volt, hanem a legnagyobb ellenségem és rémálmom…