Felgyorsult világunkban, megannyi szereppel és feladattal, rohanunk és teljesítünk, közben pedig a legtöbbünkben ott motoszkál az a kérdés: Elég jó vagyok-e?
Nem hinném, hogy van olyan ember a világon, aki ne tette volna fel magának ezt a kérést, legalább egyszer. Az az igazság, hogy legtöbb cselekedetünket pont ez motiválja, a megfelelési kényszer, az alkalmazkodás, a teljesítés.
Az a kérdés, hogy elég jó vagyok-e, engem egész életem át végigkísért. Nyomasztó tehernek és fárasztó feladatnak éltem azt meg, hogy folyamatosan kételkedtem önmagamban, állandóan megkérdőjeleztem eredményeimet és sikereimet, miközben csak az hajtott, hogy egyre jobban és jobban teljesítsek.
Egész életemet a listák, a feladatok, a célok és az eredmények jellemzik. Ez annyira a hatalmába kerített, hogy mindenben csak a versenyt és az eredményt láttam. Nem elég az, hogy mindent határidőnaplóban vezetek, tele ragasztom a házamat listákkal, de még a fejemben is megannyi kitűzött cél rejtőzködik, amik csak arra várnak, hogy ki legyenek pipálva. Sok ideig nem is tudtam, sőt mai napig is nehezen megy úgy élni, hogy ne mérjem fel a célokat, ne tűzzek ki határidőket ezek eléréséhez, ne elemezzem az eredményeimet és ne tartsam számon a sikereket, na de főleg a kudarcokat.
Mindent jó előre eltervezek, mindent megszervezek és katonai precizitással be is tartom ezeket a „szabályokat”.
Soha nem tudtam lazán, könnyelműen vagy spontán kezelni helyzeteket. Ha egy célt kellett elérnem, akkor azért keményen dolgoztam. Ha egy eredményre vágytam, akkor azért foggal-körömmel harcoltam. Ha egy akadály került az utamba, akkor azt megugrottam.
Hát igen…évekig ilyen volt az életem, egy olyan lány élete, aki mindig csak bizonyítani akart, közben pedig folyamatosan azon töprengett, hogy vajon elég jó-e?
Utólag visszatekintve, egyáltalán nem meglepő, hogy a szervezetem, de főleg az elmém csődöt mondott, és már nem bírta el ezt a sok terhet. Ekkor lettem pánikbeteg…
Sok ideig úgy gondoltam, hogy nem engedhetek meg magamnak szüneteket vagy nem engedhetem lentebb a mércét, mert akkor már nem leszek elég jó. Ez számomra elképzelhetetlen volt. Én csak annyit tudtam, hogy az én életem arról kell, hogy szóljon, hogy a listámon lévő tételeket kipipálom, a járt utakat a járatlanokért el nem hagyom és csak az eredményekre koncentrálok.
A pánik, a szorongás és a félelem volt az, ami ebben megállított. Itt már nem számítottak a listák, a célok és az eredmények. Csak arra vágytam, hogy megszűnjön ez a szörnyű állapot és újra szabad tudjak lenni. Ekkor tudatosult bennem, hogy az elmúlt évek feladatai teljesen felőröltek, kiégtem és elfogyott az erőm. Okosnak, képzettnek és talpraesettnek tartottam magam, mégsem tudtam megállítani a pánikot, sőt eleinte még csak megbirkózni se tudtam vele. Hiába próbáltam a jól bevált módszerekkel mindent újra és újra átelemezni és megvizsgálni, semmire nem jutottam, sőt egyre rosszabb lett a pánikkal való együttélés. Szenvedtem és sajnáltam magam, mert életemben először teljesen kiszolgáltatottnak és magatehetetlennek éreztem magam.
Évekig sikeresen és eredményesen oldottam meg mindent: külföldön végeztem el egy 6 éves egyetemet, egy nagyvállalatnál dolgoztam, férjhez mentem, gyereket szültem. Most pedig úgy tűnt ez az első vizsga az életben, amin megbuktam…szó szerint.
Évekig elhitettem magammal azt, hogy mindenre megvan a megoldásom és a válaszom. Az erőfeszítések és az eredmények motiváltak, közben pedig a legfontosabb kérdésemet se tudtam megválaszolni: elég jó vagyok-e?
Mit tettem tehát mikor pánikbeteg lettem? Kerestem a megoldásokat…Sok kapun csöngettem, sok ajtót nyitottam ki, sokat olvastam erről, sok emberrel beszéltem erről, végül pedig leültem önmagamat megismerni. Önfejlesztéssel és önismerettel próbáltam megválaszolni azt, hogy ki is vagyok valójában és hogy mit is rejlik az elég jó vagyok-e kérdés mögött.
Kemény munkával, odaadással és kitartással sikerült kiszabadulni a pánik és szorongás verméből. És még ennél többet is sikerült elérni.
Rendbe tettem a listáimat. Priorizáltam a létfontosságú dolgokat, kidobtam azokat a tételeket, amikre már nem volt szükségem, közben pedig új tételek kerültek fel a listámra, amelyek által boldogabb és beteljesültebb lettem.
Minden szemszögből körbe jártam azt a kérdést, hogy elég jó vagyok-e. És arra a konklúzióra jutottam, hogy ennél sokkal jobb és több vagyok. Ma már tisztán látom a képet önmagamról. Sosem leszek egy spontán és nyugodt személyiség, de ettől még el tudom fogadni magam. Élek továbbra is a kis listáimmal, de ezek már nem nyomasztóak, sokkal inkább motiválóak.
És a legfontosabb amire rájöttem az az, hogy mikor azt kérdezzük magunktól, hogy elég jó vagyok-e, valójában ez a kérdés másnak szól, nem is nekünk. Valójában arról szól, hogy másoknak mi a véleménye rólam, mások mennyire kedvelnek és szeretnek, mások milyen minősítést adnak nekem. Ez teljesen rossz gondolatmenet.
Az elég jó vagyok-e csakis önmagamról kell, hogy szóljon. Egy olyan egészséges önismeretről, amelyik képes elfogadni a hiányosságokat és a hibákat, de aki ugyanakkor, önmagára mint egyedi, megismételhetetlen lényre tekint. Szerintem mindannyian azok vagyunk, a kérdés már csak az, hogy ki mennyit hoz ki magából és mennyire bátor meg is élni ezt az egyediséget.