Minden anya azt gondolja, hogy jól fel van készülve az első gyereke érkezésére. Én sem voltam ez alól kivétel. Repdestem az örömtől mikor kezemben megláttam az 5 pozitív terhességi tesztet, szó szerint ötre volt szükségem, hogy tényleg elhiggyem, hogy én babát várok.
Utána egy olyan időszak következett az életemben, ami csupa felkészülésekkel járt. Rengeteget olvastam gyereknevelésről, kismamajógára jártam, szülés felkészítő tanfolyamokra, minden szükséges és rengeteg szükségtelen baba dolgot megvásároltam. Úgy gondoltam, ez maga a paradicsom. Gömbölyödő pocakommal, babapúder illatú babaszobában, kismanó méretű babaruhákkal, határtalannak és végtelennek tűnt a boldogság. Mindenki mosolyogva figyelte növekvő pocakomat, kedvesek voltak velem az emberek, én pedig csak úsztam ebben a mámorban és örömteli időszakban.
Púderrózsaszínnek láttam mindent körülöttem, mert a külvilág csak ezt akarja megmutatni és elhitetni a leendő anyukákkal, hogy a szülővé válás fenékig tejfel. Elég bemenni egy bababoltba, megnézni egy reklámot, kinyitni egy könyvet, mindenhonnan csak az árad, hogy a tökéletesen sminkelt és divatosan felöltözött anyuka, ölében tartja az angyalian alvó babáját, és ebben a meghitt pillanatban teljesen elmerül egy forró, gőzölgő kávé társaságában. Na de itt leáll a reklám. Senki nem mutatja meg mi volt előtte, és főleg azt nem, hogy mi történik a kép után. A kép csak egy illúziót kelt, azt amire minden anyuka vágyik. De a valóság egészen másképp néz ki.
Semmilyen könyv, semmilyen szakmai tanácsadás vagy tanfolyam, nem tudott felkészíteni arra, ami a 9 hónap terhesség után következett.
Hiába bújtam a könyveket, olvastam fórumokat, tanácsokat kértem, senki nem tudta elhallgattatni az órákon át síró gyerekemet, senki nem tudta legalább egy óráig átvenni, hogy én is aludjak egy órát, és senki nem tudta helyettem táplálni a kisbabámat.
Szörnyen nehéz, kimerítő, és gyakran kétségbeejtő volt az, mikor éjszakánként hónapokon át óránként ébredt a gyerekem, mikor egész nap csak rajtam csüngött és ordított ha nem látott, mikor kialvatlan, éhes, fáradt és kimerült voltam.
Senki és semmi nem készített fel arra a testi-lelki fáradtságra amit ebben az időszakban megéltem. Elveszítettem önmagamat, identitásomat, eggyé váltam a gyerekkel, mert minden napom és órám csak róla szólt. Nem volt se időm se energiám enni, zuhanyozni, mozogni, pihenni, vagy bármi mást csinálni, ami csak RÓLAM szól.
Kerültem az embereket, a társaságot, titokban arra vágytam, bárcsak egyedül lehetnék néhány órára. A kimerültség, fáradtság, bizonytalanság, kétségbeesés mellett gyakran éreztem bűntudatot, szégyent, magányt és kiszolgáltatottságot. Féltem attól, hogy valamit elrontok, bűntudatot éreztem olyan dolgok miatt amiket nem tudtam megváltoztatni és gyakran sírtam, mert úgy éreztem nincs több erőm ezt tovább csinálni.
Hiányoztak a meghitt esték a férjemmel, hiányzott egy kis énidő, hiányoztak a hobbijaim…Gyakran csak egy jó pihenős alvásra vágytam, vagy egy forró vizes kádra, vagy egy felnőttel való beszélgetésre (ami nem babákról szól), vagy egy sétára, vagy egy mozira stb.
Igen, kimerem mondani, hogy néha hiányoztam ÉN önmagamnak. Kerestem magamban azt, aki én voltam a gyerek előtt, kerestem a régi életemet, munkámat, hobbijaimat, szabadidőmet…
Kerestem és nem találtam…
Egy kisbaba rengeteg figyelmet, törődést, türelmet, energiát és időt követel. Várandós kismamaként mindenki csak a szépet és a jót mondja el nekünk, ha pedig valaki mégiscsak őszinte lenne velünk, akkor egyből arra gondolunk, hogy eltúlozza a dolgokat, legjobb esetben pedig abban a reménykedünk, hogy a mi babánk lesz a kivétel mindezek alól.
Mert hát minden anya arra vágyik, hogy egy gyors és problémamentes szülés után, békésen és meghitten ringassa babáját, akadályok nélkül és fájdalommentesen szoptasson, órákig sétáljon a szabadban a gyerekkel…és még sorolhatnám.
De őszintén és saját tapasztalatból mondom el azt, hogy teljesen alábecsüljük az anyasággal járó feladatokat és nehézségeket, és torz képet kapunk vagy alkotunk arról, hogy milyen is valójában a mindennapi élet egy kisbabával. És én itt nem az éves családi fotókra gondolok, ahol mindenki vidám és tökéletesen van öltözve, legszebb ruhájában, hanem azokra a teljesen átlagos, unalmas és monoton hétköznapokra gondolok, mikor legtöbbször egyedül próbálsz megküzdeni az anyaság összes feladatával, kihívásával, félelmével és nehézségével.
Elhiszem azt, hogy vannak anyukák, akik talán ezt nem így élik meg, vagy egészen más tapasztalatuk van. És ez így rendben is van. Elhiszem, hogy van olyan baba aki órákon át alszik és az anyuka mellette dolgozni tud vagy időt szán magára. Elhiszem, hogy van olyan, akinek már 3 hónaposan átalussza az éjszakát a gyereke. Elhiszem, ha mondjátok!
Én ezt azonban nem így éltem meg, és talán még vannak más anyukák is, akik hasonló cipőkben járnak/jártak velem. Ezzel csak az a baj, hogy mi anyukák nem merünk erről beszélni, mert egyből megbélyegeznek minket rosszanyáknak, egoistáknak, felkészületleneknek és még ki tudja mi mindennek.
Én ki merem mondani, le merem írni, azt a fajta anyaságot, ami mindenfajta cukormáz nélküli. Én ezt úgy nevezem, hogy: Anyaság, púderrózsaszín felhők nélkül!
Mert ez a valóság! Nem az, amit a média mutat nekünk, vagy a filmek, magazinok és egyéb ilyen dolgok. A valóság az, hogy az anyaság egy kőkemény feladat és egy emberfeletti felelősség!
Ezt be lehet vállalni, vagy ki lehet hagyni, a lényeg az, hogy úgy készüljünk az anyaságra, hogy ne készüljünk egyáltalán. Én azt tanultam meg, mióta édesanya vagyok. Nincs értelme e terveknek, a listáknak, úgyis minden csak egy füstbe ment terv lesz. A baba megszületésével áramlani fognak a feladatok, a nehézségek, de mindig lesz erő egy újabb napra, egy újabb játékra a babánkkal és egy újabb esélyre újrakezdeni mindent.
Na ilyen az én púderrózsaszínmentes anyaságom!!! És imádom, semmire nem cserélném le!!!