Nagyon sok ideig teljesen elhanyagoltam bármilyen jellegű mozgást is az életemben. Annyira pörgős és túlzsúfolt volt az életem, hogy képtelenségnek tartottam a rendszeres mozgást is beleépíteni.
Mivel egész nap jöttem-mentem, a munkahelyemen ezerrel pörögtem, úgy gondoltam, ezek után már csak épp arra nincs szükségem, hogy valamilyen mozgás még jobban lefárasszon. Sokszor az idő hiánya volt az indokom és a kifogásom, de őszintén bevallva nem láttam értelmét ennek a tevékenységnek. Úgy gondoltam, az az idő amit futásra, jógára vagy relaxációra fordítok, az egy elpocsékolt idő. Sok ideig haszontalannak és időpazarlásnak tartottam. Ezer más dolog volt az életemben, amire időt szántam és félre tettem a mozgást. Mert úgy gondoltam, nélküle is jól megvagyok és semmit nem veszítek ha ezt kihagyom az életemből. És erre egyáltalán nem vagyok büszke.
Mivel maximalista és perfekcionista vagyok, aki minden cselekedetét ész érvekkel támasztja alá, ezért sok ideig nem foglalkoztam semmilyen fajta mozgással, mert úgy gondoltam, ez nem egy olyan dolog, ami célokhoz, eredményekhez és teljesítményhez vezet. Tudom, mások számára ez furán hangzik, de én tényleg nagyon nehezen szántam magam rá a mozgásra. Legalábbis az olyan jellegű mozgásra, ami sportolásnak vagy edzésnek számít.
A jógával akkor ismerkedtem meg először, mikor kismama lettem. Vonzónak, érdekesnek és szórakoztatónak tűnt, ezért elmentem és én is kipróbáltam. Az akkori kismama jóga, számomra inkább arról szólt, hogy heti egy alkalommal egy órán át együtt voltam olyan „sorstársakkal”, akikhez úgy éreztem, hogy én is hozzá tartozhatok. Ez akkor, inkább csak egy szórakoztató kikapcsolódás volt számomra, mint igazi terápia vagy gyakorlás. Élveztem a finom kis mozgásokat, örültem ha a pici a pocakomban együtt mozgott velem, de igazából nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki. Ez is csak egy olyan dolog volt, ami hozzá tartozott a „kötelező” kismama korszakhoz. Akkor még csak fizikai szinten sikerült, többé-kevésbé elvégezni az ászanákat. Szellemi vagy érzelmi szintem semmi változást nem tapasztaltam.
Ahogy megszületett a kisfiam, abba is hagytam a jógát. Se időm, se kedvem, se motivációm nem volt arra, hogy tovább folytassam.
Miután megszületett a kisfiam és én rá 1,5-2 évre pánikbeteg lettem, újból felmerült a jógaterápia kérdése. Persze, most sem azonnal kezdtem el jógaterápiára járni, mert megint ott voltak azok a kifogások és indokok.
A pánikbetegségből való gyógyulásom első fázisa, a pszichoterápia után, kerültem a jógaterápiához. És egyből beleszerettem a jógába.
Én, aki évekig nem sportolt, nem edzett, nem mozgott rendszeresen, csak lefárasztotta magát és végkimerülésig dolgozott, elkezdtem jógázni.
Hatalmas változás volt ez az életemben. Miért?
Azért, mert addig az életem csak arról szólt, hogy pörögtem, dolgoztam, stresszeltem, pánikoltam, kimerültem, kiégtem…és végre találtam valamit, ami szó szerint arra kényszerített, hogy álljak meg, lassítsak le, vegyek levegőt és pihenjek meg.
Ez a felismerés számomra olyan volt, mint egy pofoncsapás, mert soha addig nem engedtem meg magamnak hogy megálljak. És ennek a sok évnyi túlhajszolásnak, túlpörgésnek és túlvállalásnak az lett az eredménye, hogy pánikbeteg lettem.
De a jóga egy horgony lett számomra. Első alkalmakkal szkeptikusan kezdtem neki a gyakorlatoknak, tele voltam előítéletekkel, gátlásokkal és kifogásokkal.
De elég volt egy-két mozdulat és rögtön szaladtam a boltba, hogy nekem is legyen egy saját jógamatracom otthon.
Bevallom őszintén, nagyon büszke voltam arra, hogy az én házamban, ahol eddig csak a laptop, a tablet és a telefonok jelentették a mindennapi munkát, most már egy jógamatrac is ott van.
És elkezdtem jógázni. Életemben először csend volt körülöttem, magamra tudtam figyelni és meg tudtam tapasztalni azt, hogy mire is képes a testem és az elmém.
Egyből elkezdtem könyveket olvasni a jógáról, millió videót megnéztem és közben próbáltam én is gyakorolni. És most már nem csak azt éreztem, hogy testi szinten történik valami, hanem érzelmi-szellemi szinten is.
Nagyon az elején járok még a jógának, de nagy terveim vannak vele és most már elengedhetetlen része az életemnek. Nem mindennap sikerül jógázni, nem mindig sikerül szellemileg is ráhangolódni, de mikor sikerül a testemet a lelkemmel egyensúlyba és összhangba hozni, akkor az egy leírhatatlan érzés.
Nagyon szigorú és kritikus vagyok magammal szembe, azért gyakran elcsüggedek, ha nem sikerülnek a gyakorlatok úgy ahogy én szeretném, és mivel türelmetlen is vagyok, ezért gyakran irreálisak az elvárások magammal és a testemmel szembe.
Ezért, mivel még nagyon az elején vagyok a jógázásnak, próbálok kicsit elvonatkoztatni a testi résztől és jobban ráhangolódni a szellemi részre.
Erről szeretnék most írni, hogy mit is jelent számomra a jóga.
A jóga, egy öngyógyító terápia számomra. Jógázás közben, azt érzem, hogy a testi fáradtság és korlátozás megszűnik, és helyet ad az érzelmeknek. Ilyenkor sikerül lelassulni, elcsendesedni és megállni. A bennem háborgó érzések lecsillapodnak és teret adnak valami újnak.
A jóga, pihenés, ellazulás és relaxáció. Az elmém elcsendesedik, a stressz és a feszültség alább hagy, helyette megnyugvást és békét tapasztalok meg.
A jóga, befelé való fordulást és elengedést jelent számomra. Sok fájdalmat, sérelmet és terhet sikerül a jóga által letenni és befogadni új élményeket és tapasztalatokat.
Jógázás közben egyszerre érzem magam erősnek és gyengének, határtalannak és korlátozottnak, legyőzhetetlennek és esendőnek.
A jóga, egy kikötő számomra, ahova mindig kitérek megállni és megpihenni, amikor az életem tengerén túl nagy a háborgás.
A jóga menedéket, biztonságot és kapaszkodót jelent számomra. A jógagyakorlatok egyensúlyba hoznak, kitisztítják az elmémet és teret adnak az új érzelmek befogadására.
Számomra, a testem és a lelkem, egyik legjobb öngyógyulási formája, a jóga.
Nehezen és későn kezdtem el, de nagyon szeretem, mert ez egy olyan önismereti folyamat, amiből sokat tanulok önmagamról és a körülöttem lévőkről.
Namaste!!!