Nagyon nehéznek tartom azt, hogy értéket és hiteles történeteket és tapasztalatokat osszak meg egy olyan közösségi felületen, ahol azért sok személytelen dologgal és reklámmal szembesülök.
Ezt a dolgot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy elmúltam 30 éves és „csak” most kezdtem el én is használni ezeket a felületeket, ahol bárki, bármit posztolhat.
Bizonytalannak érzem magam, mielőtt egy cikket megírok, félek ki is tenni magamról egy képet, mert egyből jönnek a „jóindulatú” megjegyzések, hozzászólások és észrevételek.
A LassanSietek oldalam, alig 2-3 hónapja indult el, és még most is úgy érzem, hogy gyerekcipőben járok vele, mert nehéz megtalálni azt az utat, ami által a legjobban tudom továbbadni azt, amit én átéltem és megtapasztaltam.
Eltekintek attól, hogy hányan követnek vagy kedvelnek, nem ez a mérvadó. A lényeg az (lenne), hogy őszintén, hitelesen, sallangmentesen és nyíltan beszéljek a pánikbetegségről, a szülés utáni depresszióról és a cukormáz nélküli anyaságról.
Tudom, hogy ebben a témában (is) sok cikk és tanulmány született már, de mégis úgy érzem, hogy van értelme annak, amit itt leírok. És miért?
Azért, mert mikor én pánikbeteg lettem, éjjel-nappal kerestem az olyan megoldásokat, tanácsokat, útmutatásokat, amelyek valamelyest is enyhítették volna azt az állapotot, amiben voltam. Nem tudtam hol kellene keresnem a megoldást, ezért én is utána olvastam. És gyakran akadtam olyan élménybeszámolókra és személyes történetekre, amelyek erőt és motivációt adtak nekem, hogy én is megtegyem azokat a szükséges lépéseket, amelyek által kigyógyulhatok a pánikbetegségből.
Ezek a cikkek és történetek vezettek el oda, hogy saját történetemet megosszam másokkal, ami korántsem egyszerű, de csodás és motiváló apró kis lépésekből tevődik össze.
Életem legmeghatározóbb napja volt, mikor a kisfiam megszületett. Nehéz és gondterhelt időszak előzte meg, de mindennél jobban vágytam arra a gyerekre, aki most körülöttem ugrándozik. És akkor még csak nem is sejtettem, milyen mélységek, akadályok és nehézségek várnak rám.
Nagyon sok ideig próbáltam szőnyeg alá seperni a tüneteket, a hangulatingadozásokat és a szorongásos epizódokat. Úgy gondoltam mindez csak a véletlen műve, mindent egy rossz napnak vagy egy stresszes időszaknak tudtam be. Sejtettem, hogy nincs minden rendbe, de úgy gondoltam, mindez majd magától is elmúlik. Hát persze, hogy nem így történt. Elkezdtem beszélni róla, eljártam terápiákra, foglalkoztam a gondjaimmal, és eleinte minden csak még rosszabb lett. Kilátástalannak és elveszettnek éreztem magam. Közben dolgoztam, szociális életet éltem, gyereket neveltem és bárki, aki csak találkozott is velem, még csak nem is sejtette, hogy milyen rémesen szorongok és félek.
Mert a szorongás, a pánik és a félelem, a legtöbbször alig vehető észre, kívülről nézve. Ez egy befele forduló, önpusztító és magányos „betegség”.
Sokat szeretnék még erről az időszakomról mesélni, megmutatva azt, ami gyakran rémisztő vagy akár társadalmilag elfogadhatatlan.
Az a célja ezeknek az írásoknak, hogy olyan értékeket közvetítsenek, amelyek nem biztos, hogy magazinba illők vagy népszerűek, de hitelesek és minden egyes mondatot és tapasztalatot, maga az élet ihletett.
Az ÉN életem! Én csak úgy tudok értéket közvetíteni, hogy saját tapasztalatból beszélek, tudom mit jelent a legnagyobb mélységekből is kimászni és merek is erről nyíltan beszélni.
1-2 évvel ezelőtt mertem segítséget kérni másoktól, és ők bátorítottak és ihlettek, hogy ezt a fajta segítséget másoknak is tovább adjam, vagy legalább egy kiindulópontot mutassak.
Egyéni és csoportos terápiákra jártam, önismereti és önfejlesztő gyakorlatokat sajátítottam el, kézzel fogható eszközökhöz folyamodtam, elkezdtem meditálni és jógázni, bármire hajlandó voltam, csakhogy leküzdjem a félelmeimet és a szorongást.
Én ilyen értékeket kaptam, amelyek teljesen megváltoztatták az életemet. Ez nem azt jelenti, hogy most már csodaszépnek és gondtalannak látom az életet és a világot, csupán annyit jelent, hogy most már látom és tudom, hogy van kiút a pánikbetegségből.
Nincs minden rendbe az életemben és még most is vannak olyan pillanatok amikor szorongok, de már vannak eszközeim és metódusaim, amivel szembe megyek velük.
Az egyetlen érték, amire én most még vágyom, az az, hogy testi-lelki egyensúlyomat megtartsam, ezért dolgozzak és tudatosan éljek meg minden egyes pillanatot.